Nem hagyhatom, hogy levegyen a lábamról… Hívjuk babonának, de ha egy ütő srác annyira szexi, mint Brooks Elliott, nem szabad azon változtatni, ami bevált – ez pedig az, hogy ő magán tartja a nadrágját, és a skalpokat a pályán gyűjti. Így amikor megtudom, hogy feladni készül az önmegtartóztatását most, hogy a baseball-liga veszteseihez, vagyis a városi csapatunkhoz igazolt – amiért én márciustól októberig élek –, azt teszem, amit minden értelmes, elkötelezett és megszállott rajongó tenne: kitalálom, hogyan akadályozzam meg, hogy elcsábítson. De ez azt jeleneti, hogy sok időt kell együtt töltenünk. Nagyon sok időt. És minél többet vagyok vele, annál jobban kedvelem. De nem azt a srácot, aki segít megmenteni a kedvenc csapatomat, és végre hazahozni a bajnoki gyűrűt, hanem aki segít elérni, hogy újra a régi kabalánkat használjuk. Aki ugyanúgy szeret palacsintát sütni, szalonnás szendvicset készíteni, és szinte bármit megtenne a szeretett sportjáért. De ennyi akadályozás után egyáltalán van esélyem…? És ha igen, a győzelem érdekében mindketten egy életre cölibátusra vagyunk ítélve?
